Bhagavad-Gita: Tizenhetedik Fejezet: A hit háromrétû felosztása

(1.) Arjuna tudakozódott: Ó Krsna, milyen helyzetben van az, aki nagy hittel, de az írások útmutatásait fegyelmen kívül hagyva végzi az imádatot? Melyik minõség jellemzi õt, a jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság?

(2.) A Legfelsõbb Úr válaszolt: A testetöltött lélek korábbi születései eredményeként kifejlesztett hajlamai szerint, a hitnek három fajtája van: jóságos, szenvedélyes és tudatlan. Hallj hát most ezekrõl!

(3.) Ó Bharata, egyéni természetének megfelelõen minden embernek sajátos hite van. Az élõlény jellemének lényege a hiten nyugszik, s ezért külsõ és bensõ tulajdonságai a hite szerint formálódnak, így természete felismerhetõ imádatában vagy hódolatajánlásában.

(4.) A jóság minõségébe tartozó hittel felruházott emberek a jóságos természetû félisteneket imádják. A szenvedélyes hitû emberek a szenvedélyes Yaksa félisteneket és a húsevõ Raksasa démonokat, míg a tudatlanság hitében élõk a sötétség birodalmához tartozó holtakat és szellemeket imádják.

(5 - 6.) A démonikus természetû, büszke és nagyra törõ ostobák kiszipolyozzák a test természetes éltetõ elemeit és kínozzák a testetöltött lelket, aki pedig a testben elhelyezkedõ parányi részem. Testi és szellemi erejük fitogtatása végett, az írások útmutatásaitól eltérõ, kínzó vezekléseket hajtanak végre.

(7.) Az anyagi természet háromrétû felosztásának megfelelõen, háromféle étel, áldozat, vezeklés és adományozás van. Hallj most Tõlem róluk!

(8.) A tiszta és felajánlható ételek, melyek növelik az életkort, a lelkesedést, az erõt, az egészséget, a boldogságot és az elégedettséget, s amelyek lédúsak, olajosak, táplálóak és ízletesek, a jóság minõségében lévõ embereknek kedvesek.

(9.) A szenvedély minõsége által uralt emberek a túlságosan keserû, savanyú, sós, forró, csípõs és száraz ételeket kedvelik. Az ilyen ételek boldogtalanságot, nyugtalanságot és betegséget okoznak.

(10.) A három óránál régebben fõzött, hideg, ízetlen, kellemetlen szagot árasztó, mások után megmaradt és tisztátalan ételt a tudatlanság minõségében lévõ emberek kedvelik.

(11.) Az az áldozat, amelyet az írások útmutatásainak megfelelõen, egy kötelességtudó, gyümölcseire nem vágyó, szilárd értelmû ember hajt vége, a jóság minõségébe tartozik.

(12.) Az az áldozat viszont, amelyet gyümölcsözõ vágyaktól hajtva, kizárólag a pompa és a fényûzés kedvéért végeznek, a szenvedély minõségébe tartozik.

(13.) Az az áldozat pedig, amit az írások útmutatásainak mellõzésével, a felajánlott étel szétosztása, a megfelelõ mantrák zengése, a guru megajándékozása vagy hit nélkül hajtanak végre, a tudatlanság minõségében van.

(14.) A félistenek, a brahmanák, a lelki tanítómester és a megvilágosodott lelkek imádata, valamint a tisztaság, az egyszerûség, a nemi önmegtartóztatás és az erõszaknélküliség alkotja a test fegyelmezését.

(15.) Az igaz beszéd, amely nem sért másokat, kedves, ám tárgyilagos, illetve a védikus szövegek rendszeres idézése alkotja a beszéd fegyelmezését.

(16.) Lelki nyugalom, higgadtság, állhatatosság, egyszerûség és önfegyelem, valamint a tudat folyamatos tisztítása alkotja az elme fegyelmezését.

(17.) Amikor az anyagi vágyaktól mentes, odaadó lélek, a Legfelsõbb Úrban való fennkölt hittel végzi a háromféle vezeklést, akkor az a jóság minõségében van.

(18.) A kibírhatatlan és céltalan vezeklés, amelyet kizárólag haszonlesésbõl, az imádat, a tekintély és a hírnév elérése céljából hajtanak végre, a szenvedély minõségébe tartozik.

(19.) Az ítélõképesség nélkül, ostobán, önmagát kínozva végrehajtott, vagy másoknak szenvedést okozó vezeklés a tudatlanság minõségébe tartozik.

(20.) Az ellenszolgáltatás reményétõl mentes, kötelességszerû, a megfelelõ helyen és idõben, az arra méltó személynek történõ adományozás a jóság minõségében van.

(21.) De a viszonzásra váró, zavart elmével, vagy a mennyei sík elérésének vágyával történõ adományozás a szenvedély minõségébe tartozik.

(22.) A tiszteletlenül, megvetéssel, nem megfelelõ helyen és idõben, arra méltatlan személynek történõ adományozás a tudatlanság minõségében van.

(23.) Az írások az om tat sat kifejezést, a Parabrahman, a Legfelsõbb Lélek megjelölésére használják. Az univerzális teremtés kezdetén ez a három szó jelölte a brahmanákat, a Vedákat és az áldozatokat.

(24.) Ezért a Vedák követõi mindig a Brahmant, az Abszolútat képviselõ om hang vibrálásával kezdik az írások által elõírt, áldozaton, adományozáson és vezeklésen alapuló kötelességeik végrehajtását.

(25.) A felszabadulás után kutatók, elutasítván a tetteik gyümölcsei utáni összes vágyat, az Abszolút Brahmant képviselõ tat szót vibrálva hajtják végre különféle áldozataikat, vezekléseiket és adományozásaikat.

(26.) Ó Partha, a sat szó az Abszolút Igazság természetére és ama természet elkötelezett szolgálóinak természetére utal. Ezért használják a mindenkire áldásos tettek végrehajtása közben.

(27.) A sat szót egyaránt használják az áldozat, a vezeklés és az adományozás célja örökkévalóságának, és a kizárólag a Legfelsõbb Úr elégedettsége végett végzett kötelesség leírására is.

(28.) Ó Partha, a Legfelsõbben való hit nélkül végrehajtott áldozat, adományozás, vezeklés vagy bármilyen más kötelesség, lelki szempontból nézve asat, azaz nem valóságos, mert az ilyen tettek nem hoznak áldásos gyümölcsöt sem ebben, sem a következõ világban.