Bhagavad-Gita: Tizenhatodik Fejezet: Az istenes és az istentelen természet

(1 - 3.) A Legfelsõbb Úr szólt: Ó Bharata, a következõ tulajdonságok jellemzik a jámbor, istenes természettel megáldott embereket: félelemnélküliség, szívbõl jövõ kegyesség, elmerülés az önvalóról szóló tudásban, adományozás, fegyelmezett érzékek, áldozatkészség, a Vedák tanulmányozása, vezeklés, õszinte egyenesség, erõszaknélküliség, igazmondás, mentesség a dühtõl, a világi dolgokról való lemondás, nyugodtság, idegenkedés a másokban való hibakereséstõl, együttérzés mások iránt, mentesség a mohóságtól, szelídség, szerénység, rendíthetetlenség, bensõ tûz, megbocsátás, türelem, tisztaság, menetesség az irigységtõl és az egoizmustól.

(4.) Ó Partha, az alábbi torz tulajdonságok jellemzik a démonikus hajlamú embereket: büszkeség, gõg, önimádat, düh, kegyetlenség és az ítélõképesség hiánya.

(5.) Az istenei tulajdonságok az anyagi kötelékek alóli felszabadulás adományozói, míg a démoni tulajdonságok kötöttséget eredményeznek. Ó Pandava, ne aggódj, mert te isteni jellemekkel születtél!

(6.) Ó Partha, az evilági élõlényekben két természetet láthatunk: az istenit és a démonit. Az istenit már részletesen elmagyaráztam, hallj most a démoniról!

(7.) A démonikus emberek nem ismerik sem a vallás iránti elkötelezettséget, sem a vallástalanságtól való idegenkedést. Szemernyi tisztesség, jó modor vagy igazmondás sem található bennük.

(8.) A démonikus természetû emberek azt mondják, a világmindenség valótlan, nincs alapja, sem irányító istene, és a nemi életbõl született. Végkövetkeztetésük szerint az egész világ létének kizárólagos célja és mozgatója a kéj.

(9.) Ilyen nézeteket támogatva, az önvalóról szóló tudástól megfosztott, silány értelmû démonok, a förtelmes és végzetes tettek megtestesítõiként hatalomra törnek, kizárólag a világ elpusztítása végett.

(10.) A kielégíthetetlen érzéki szomjúsághoz folyamodva, teljesen belefeledkezve az érzéktárgyak hajszolásába, az ilyen démonok a büszkeség, a gõg és a hiúság õrületében, tébolyult mámorral követik el förtelmes tetteiket.

(11 - 12.) Vég nélküli félelmeik és aggodalmaik sújtják õket utolsó leheletükig. Meggyõzõdésük szerint, kéjes vágyaik kielégítése az élet végsõ célja. A legkülönfélébb vágyak százainak kelepcéjében, a kéj és a düh által legyõzetve, hogy csillapítsák érzéki vágyuk éhségét állandóan a vagyon törvénytelen harácsolásán fáradoznak.

(13.) A démonikus emberek így szólnak: „Ma megkaptam, amit akartam, és holnap is megszerzem, amit akarok. Ez mind az én vagyonom, és a jövõben ez csak több és több lesz.”

(14.)  „Megöltem egy ellenségem, és a többivel is végzek majd. Én vagyok az ura és élvezõje mindennek, amit csak ismerek. Sikeres vagyok, erõtõl duzzadó és boldog.”

(15 - 16.)  „Ki lehetne méltó vetélytársa gazdagságomnak és mûveltségemnek? Áldozatokat mutatok majd be, adományozok a szegényeknek, és élvezem majd ezek gyümölcseit.” A tudatlanságtól megtévesztve, temérdek vétek által szennyezett szívvel, a csábítások rabjaként, az érzéki élvezetekbe belebolondulva, az ilyen démonikus emberek a Vaitaranihoz hasonlatos poklokba hullnak alá.

(17.) Mindig öntelten és pimaszan, a gazdagságtól és a pompától megrészegülten, ezek a démonok az írások útmutatásait figyelmen kívül hagyva (nagy látványosságok közepette) áláldozatokat mutatnak be.

(18.) Önzéstõl átitatva, hatalomtól õrülten, a kéj és a düh által elsodorva a végletekig megvetnek Engem, a Felsõlélekként mindenkiben, így õbennük is jelenlévõt, és közben kiritikusan hiányosnak minõsítik az igaz szentek összes jó tulajdonságát.

(19.) Mivel a démonok irigyek, kegyetlenek, gonoszak és romlottak, újra és újra a születés és halál körforgásának gyûlölködõ és démonikus méheibe taszítom õket.

(20.) Ó Kaunteya, újra és újra megszületvén a démoni fajokban, ezeknek az ostobáknak esélyük sincs elérni Engem. Ennek köszönhetõen lejjebb és lejjebb hullanak az élet legalantasabb és leghitványabb állapota felé.

(21.) Három „lélekgyilkos” kapu vezet a pokolba: a kéj, a düh és a kapzsiság. Ezért ezeket messzire el kell kerülni.

(22.) Ó Kaunteya, aki ténylegesen megszabadult a pokolba vezetõ három kaputól, az kizárólag saját önvalója javát nézve cselekszik, melynek következtében eléri a legvégsõ célt.

(23.) Aki saját szeszélyei miatt mellõzi az írások útmutatásait, az sohasem érheti el az emberi tökéletességet, a boldogságot és a legvégsõ célt.

(24.) Ezért az Írások irányadásából kell megérteni, hogy mi a kötelesség és mi nem. Megértvén e szabályokat itt az ideje, hogy a gyakorlatban alkalmazd e tanításokat (vagyis az ember kizárólag az Úr öröme végett cselekedjen).