A guru eltávozása
Kérdés: A lelki tanítómester eltávozása után, hogyan folytassa küldetését a tanítvány?
Srila Sridhara Maharaja: Hallgasson a lelkiismeretére! Tegyük fel, katona vagy, és harcba indulsz, hogy megvédd a hazádat, a népedet vagy a becsületed. A környezeted nem a te szeszélyednek engedelmeskedik. De tűnjön bármilyen kilátástalannak is, szembe kell nézned vele. Bármilyen bonyolult is legyen a hadi helyzet, katona vagy, tehát harcolnod kell. Máskülönben nem hihetsz saját küldetésedben. Nehézségek mindig lesznek.
Még a bhakták között is lehet nézeteltérés, azonban sohasem szabad elhanyagolnunk Mahaprabhu tanítását. A zavarodottság bekövetkezik, mert legszeretettebb gurunk eltávozott közülünk. Ilyen nagy csapás hullott a fejünkre: most tudnánk harmóniában élni? Még ezt a zűrzavart is át kell vészelnünk. A megpróbáltatásokra a megtisztulás, a fejlődés érdekében van szükség, máskülönben nem is tudnánk, mi a fejlődés.
Lelki tanítómesterünk szavait eddig csak nagyjából értettük meg, eltávozását követően viszont, minden helyzetben tüzetes önvizsgálatot kell tartanunk. Eljött az önvizsgálat, az atmaniksepa ideje. Ez az igazi próbatétel. Vajon mit, s főleg hogyan sajátítottunk el gurunk tanításából? Szívből vagy színből tanultunk-e? Eljött a megtisztulás ideje, most kiderül, vajon igazi tanítványok vagyunk-e, vagy csupán a felszínen és szavakban vagyunk hűek hozzá? Mi is az igazi tanítvány helyzete? A közösségben élve milyen mély a hitünk? Milyen hozzáállással fogadtuk el tanításait? Milyen mélyen gyökereznek azok bennünk? Eljött a tűzpróba ideje, vajon megálljuk-e? Mennyire akartuk a valóságot? Talán csak színház, csak utánzás volt? Nos, ebben a tűzben majd kiderül.
Karmától gyötörten
Bármi is történjék, szembe kell néznünk vele. Krsna ezt mondja a Bhagavad-gita 2.32. versében: „Boldogok azok a ksatriyák, akiknek ily alkalmuk nyílik a harcra” (Sukhinah ksatriya partha labhante yuddham idrsam). Csak a rossz munkás keres hibát a szerszámban. Karmánk eljött, hogy szembenézzen velünk, ostrom alá vett, nem tudjuk immár elkerülni. E bonyodalom saját karmánk szüleménye, s nehézségeink önnön magunkból származnak. Durva ellenszegülés helyett türelmesen járjunk el vele.
Tüzetesen meg kell vizsgálnunk azt, amiről azt hittük, már megértettük. Tegyük fel a kérdést önmagunknak: „Hová jutottam? Mire van szükségem igazán? Vajon mennyire törekszem az igazság után?” Mindezt tárjuk föl nyíltan hittestvéreink előtt. Ez tehát a sadhana, a lelkigyakorlat igazi vetülete. Nem kívánjuk a szenvedést, de elfogadjuk a próbatételeket. Máskülönben sohasem tudhatnánk meg, milyen a fejlődés, és másoknak is ezt a romlott tanítást adnánk tovább. Lelki érésünk érdekében nélkülözhetetlenek a próbatételek.
Környezetünket Krsna alakítja s ő még soha rosszat nem akart nekünk. Környezetünket ő utasítja, az nem a mi hatáskörünk. A környezetért való felelősség nem a mi vállainkat nyomja. A mi felelősségünk csak saját magunkra vonatkozik. Ha őszinte vagyok, akkor hitemet Istenbe vetve, magamat kell e környezethez igazítanom. A hazafiasságunk próbája az, hogy a csata legsűrűbb forgatagában is bátran megálljuk a helyünket. Bátorságunk éppen e harcban vizsgázik.
Jöhet bármi, szembe kell néznünk vele. De nem távolíthat el Uramtól, gurumtól, Gaurangától, Radha-Govindától semmilyen körülmény sem. A legnehezebb körülmények között is emelt fővel kell állnom és hirdetnem: „Igen! Én ezt a nemzetséget, ezt a sampradayát szolgálom, s akkor is kitartok, ha mindenki magamra hagy!” Ilyen hozzáállással masírozunk tovább, akármilyenek legyenek is a körülmények. Akkor aztán érhet kedvező elismerés: „Igen, ő még ilyen megpróbáltatások közepette is kitart”. Feletteseink ekkor lesznek elégedettek velünk.
Elemeznünk kell önmagunkat. Mennyire vagyunk önzőek? Hány százalékban vannak még jelen szívünkben az anartháink, a nemkívánatos rossz szokások? Mennyire vegyülnek el bennünk a karma tisztátalanságai, a jnana, az elme kívánságai s más hasonlók az igazi hittel? Tárjuk fel s a megfelelő módon s eszközökkel semmisítsük meg ezeket. Ha igazán a jót akarjuk, senki sem hátráltathat minket.
Sri Gurutól távol
Srila Bhaktivedanta Svami Prabhupada azt tanácsolta érettebb tanítványainak, hogy eltávozása után esetleges problémáikkal forduljanak Srila Sridhara Maharajához. „Srila Sridhara Maharaját siksa-gurumnak, oktató lelki tanítómesteremnek tekintem, és társasága másoknak is csak hasznára válhat” - mondotta több alkalommal. Srila Prabhupada eltávozását követően tanítványai felkeresték Sridhara Maharaját, hogy megtudják véleményét a Krsna-tudat jövőjéről. Az alábbiakban ebből a beszélgetésből közlünk részleteket.
Kérdés: Kérjük, fogadja tiszteletteljes hódolatunkat! Most, hogy szeretett lelki tanítómesterünk eltávozott, Önhöz szeretnénk fordulni. Kérjük, engedje meg, hogy néhány kérdésben meghallgassuk nagyrabecsült véleményét.
Srila Sridhara Maharaja: A lelki tanítómester eltávozásával kapcsolatban a sástrák a következő példázatot említik. A tanítvány olyan, akár a gyönge lótusz. A lelki tanítómester a víz, amely a lótuszt körülveszi. Atyai gurudevátok volt a ti tavatok, melyben léteztetek. Ám Krsna olyan, mint a Nap. Amíg a lótusz a vízen ringatózik, a Nap élteti. De ha elillan a víz, ugyanaz a Nap a virágot felperzseli. Vagyis víz híján Krsna Napja csak elégeti a lótuszt. A guru segítsége nélkül a tanítvány elveszett.
A guru nélkül minden sivár
Raghunatha Dasa Gosvami azt mondta: „Gurudevám nélkül a Govardhana hegy hatalmas kígyónak tűnik, mely fel akar falni, sőt Radha-kunda, a Gaudiya-sampradaya istenségének legszentebb helye is tátott szájú tigrisnek tűnik. Áldott gurudevám, kedves oltalmazóm nélkül még a magasztos dolgok is csak aggodalmakat okoznak nekem. Hová lettél, szerető gondviselőm? Tőled távol értelmetlennek tűnik minden”. Az őszinte tanítvány szívét elönti az elválás fájdalmas érzése.
Egyszer egy hittestvéretek előadásában azt mondta, hogy az elválás a legfelsőbb megvalósítás. Nagyon boldog voltam, mikor az ő ajkáról hallhattam ezt: az elválás (vipralambha) a legmagasztosabb megvalósítás. A távollét átélése híján semmi sem érkezhet hozzánk. A várakozás, hogy Krsnával találkozhassunk, vipralambhaként nyilvánul meg, így a vipralambha a Krsna-tudat legmagasztosabb síkja, mert társaságát még távollétében is érzékelhetjük. Magában az elválásban is benne van a Krsnával való kapcsolat. Ezért a vipralambha helyzete a legkedvezőbb. Ugyanígy tarthatunk kapcsolatot gurudevánkkal is. Akkor megyünk át a legkeményebb próbán, ha képesek vagyunk szilárdan állni, s megőrizzük gurudevánk emlékét a tőle való elszakítottságban is.
Kérdés: Élete során mindenek feletti abszolút tekintélynek tartottuk tanítómesterünket. De miként viszonyuljunk a missziót folytató új lelki tanítómesterekhez? És milyen legyen az ő viszonyuk hittestvéreikhez, illetve tanítványaikhoz?
Srila Sridhara Maharaja: Az acarya helyzete tanítványait illetően abszolút kell, hogy legyen. Miközben feléjük megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bír, mégis óvatosnak kell lennie, nehogy elvakítsa a hatalom érzése. A hatalom a pratistha, a hírnév és a dicsőség része. Más valami is megtörténhet. Amikor a guru a tanítványai feletti atyai gondoskodás, a vatsalya-rasa szellemiségével kerül kapcsolatba, kevesebb figyelmet fordít hittestvéreire, s felüti a fejét a kivételezés a szívével közelállókkal. A guru észrevétlen a tanítványaihoz vonzódik, és elhanyagolja hittestvéreihez való kapcsolatát. E hajlammal szemben nehéz megtartani az egyensúlyt. Az ilyen guru részrehajlóvá válik, és egyre inkább vonzódni fog saját tanítványaihoz. Bizonyos keretek között, mikor saját tanítványaival kerül közeli kapcsolatba, valóban korlátlan hatalommal rendelkezik, ám ezzel nem szabad visszaélnie. Ez rendkívüli kísértést jelent, s emiatt nagyon nehéz megtartani tisztaságát. Aki nincs tisztában ennek veszélyével, az könnyen visszaeshet az acarya, a lelki tanító síkjáról.
Gurudeva, te vagy a minden
Az autokrácia, az egyszemélyi vezetés és a demokrácia nehezen férnek össze. A tanítványi lánc rendszere természetéből adódóan autokratikus. A lelki tanítómester a lehetőség, a remény, a minden, ezért a guru előtti meghajlás feltétel nélküli. Nagy zavart okoz a tanítvány elméjében, ha úgy látja, guruja más Vaisnavák alárendeltje. Ilyenkor csak az segít, ha felidézzük a gyermek Krsna kedvteléseit. Krsna az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és mégis engedte, hogy Yasoda megvesszőzze, és Nanda Maharaja cipőit vitte boldogan a fején. Krsna szerénysége ily módon mindent megmagyaráz. A tanítvány gurujába vetett feltétel nélküli bizalmát, és a mester viszonylagos helyzetét kell összehangolnunk.
A gurut csak pártatlan nézőpontból lehet megítélni. Saját édesanyját mindenki a legszeretőbbnek érzi. De ha két asszony anyai hozzáállását hasonlítanánk össze, részrehajlás nélküli mércét kell alkalmaznunk. Ez a tatastha-vicara, vagyis az abszolút és a relatív oldal tárgyilagos egybevetése. Ennél a megmérettetésnél mindig az abszolút a fontosabb.
Az acarya helyzete roppant összetett, és nagyon nehezen meghatározható. Nagyon nehéz az acaryát szabályok közé szorítani. Hittestvéreihez, illetve tanítványaihoz fűződő viszonyát nagyon bonyolult érzések befolyásolják. Gurutestvérei mindig viszonylagos szempontból nézik az acaryát, tanítványai viszont abszolútnak tekintik, Krsna társát látják benne. E két vélemény összehangolása örök problémát jelent. Még a krsna-lilában is ellentét van a madhurya-rasa és a vatsalya-rasa között, pedig abszolút értelemben nem különböznek egymástól.
Gurudeva, több vagy nekem, mint az Isten...
A tanítvány számára a guru még az Istennél is többet jelent. Az írások is alátámasztják, hogy a guru közelebb áll, és drágább számunkra még Magánál Istennél is. Istennek oly sok mindennel kell törődnie, a mester azonban csak a mi jólétünkkel törődik. A lelki tanítómesternek a tanítvány fejlődése a legfőbb gondja. Ezt mindenféleképpen figyelembe kell vennünk, ha azt akarjuk, hogy a közösségben a tanítványok odaadása természetes módon növekedjen guruja és az Abszolút Igazság iránt.
A szabályzó elv nem minden. A közösség elveinek lehetővé kell tenniük az Isten iránti odaadás fokozódását, különben értelmetlenek. A szabályoknak fejleszteniük kell a hitet. A sastrák és előírások hatásköre korlátozott. Feladatuk csupán a szeretet elősegítése, s ha a bhakti megérkezik, itt a szabadság is: ugyanis természetesen és harmonikusan csak a szeretet talaján lehet munkálkodni.
Srila Rupa Gosvami mondja, hogy a vaidhi-bhakti, a sastrák által irányított imádat, vagyis a szabályok és az előírások csak egy bizonyos mértékig segítenek. Segítik a szeretet és az odaadás benső ébredését, majd visszavonulnak. Visszavonul a törvény, s helyet ad a magától ébredő szeretet folyamának. Szükség van a szabályokra, különösképp az alsóbb szinteken, de teret kell engednie a kapcsolatokon belüli szabad mozgásnak. A szabadság a legmagasztosabb. Az önként vállalt szolgálat, a raga-marga a valódi szolgálat, nem az olyan, amit törvény ír elő, szabályoz és kényszerít. Az nem szolgálat. Vrndavana a mi célunk! Így szabad szolgálatot akarunk. Szabadság nélkül értéktelen a szolgálat. A kényszermunka nem igazi munka; a szeretet munkálkodására van szükség. Mindannyian ezt akarjuk. Lényegében úgy is gondolhatjuk, hogy nem csupán a törvény miatt dolgozunk, hanem annak kedvéért is, aminek kedvéért a törvényt megalkottuk: az élet magasztos céljáért, az Istenszeretetért. A szabályoknak e célt kell előmozdítaniuk. Ebben a szellemben haladjunk tovább! Az újonnan jöttek a hitükkel érkeznek, s hitüket bátorítani és alakítani kell, hogy az egyik ember hite ne zavarhassa a másikét.
A szabad hit prófétái
Egyetlen törvény sem korlátozhatja vagy irányíthatja az acaryát, mert akkor a tanítvány sraddhája, hite forog veszélyben, s az egész elgépiesedik. Vagy még inkább, minden az anyagira korlátozódik. Mi az Úrba vetett szabad és bensőséges hit kifejlesztésének vagyunk prófétái. Olyan hité, amelyet táplálni kell. Az ilyen kúszónövényt a szív kertjében kell elültetni, s ott locsolni és táplálni. Nem szabad a hit sajátos, intuitív jellegét kényszer, törvények és szabályok túlságos nyomása miatt elveszítenünk. Fenn kell tartani a hit szívbéli szabad áramlását. Sri Caitanya Mahaprabhu mozgalma inkább a szívé, mint az értelemé. Ezt mindig észben kell tartanunk. Az ész sohase akadályozza meg a szív szabad áramlását! A határtalan szeretet és a kötetlen hit az egyedüli és a legértékesebb, ez az, aminek kedvéért elhagytuk otthonunkat s a misszióhoz csatlakoztunk. A szándék tisztasága vezéreljen bennünket. Természetesen szükség van a törvények és a szabályok bizonyos segítségére, de sohasem oly mértékben, hogy az az elevenség, a benső áhítat növekedését gátolja. Támogassuk az életszerűséget! Az igazi szellemnek, a küldetés valóságos céljának kell elsőbbséget adni. Megbocsátó szellemben cselekedjetek egymással! Erről szól a mondás: „Ha a fog megsértette a nyelvet, kihúzzam-e a fogat?” Szerves egészt alkottok; tevékenységeitek ne legyenek olyanok, hogy megfeledkeznétek a megbocsájtó szeretetről. A szeretetnyújtással többet nyerünk, mint a szabályok betartásával. Mi szükség oly sok formaságra és szokásra, mikor végső soron mindannyian az Úr szolgái vagyunk?
Az acaryának két veszélyes tényezővel kell szembenéznie. Az első a részrehajlás. A részrehajlás teljes szabadságot jelent tanítványaival. Ez vonzó lehet számára. A második veszély az elhajlás. Részrehajlás és elhajlás: e két dolog ránthatja le az acaryát. Ez az acarya két fő ellensége. És aki vállalja ezt a hivatást, különösen e kettőtől óvakodjék. Az acarya helyzete veszélyes. Kísértésekkel van telezsúfolva. Így az acarya számára elengedhetetlenül szükséges a Krsna-tudat fensőbb törekvései iránti erős, őszinte és legyőzhetetlen vágy. Máskülönben nem állhatja meg a helyét. Visszaesik, és a világ urának tekinti magát. Hiszen egy bizonyos körben ő az uralkodó, és a császárság őrületet hozhat! Erős kísértés ez. Ha valaki nincs ennek kellőképpen tudatában, nem képes megállni a helyét. Mert annak, aki pénz és emberek fölött uralkodik, nagyon nehéz szolgaként is helytállnia. Az uralkodó Én, mely mindannyiunkban jelen van, kikezdi a gurut. Végül is mindannyian a kizsákmányolás földjén bolyongunk. Ezért nagyon is ébernek kell lennünk önmagunk elemzésében. A lelki egészség általános jegye az, hogy minél feljebb jut valaki, annál inkább azt gondolja: „Lefelé süllyedek”. Közvetett módon így mérhetjük le benső haladásunkat. Kívülről úgy tűnhet, hogy az ember felsőbbrendű helyre jutott, ám belül mindig azt kell gondolnia: „Uram! Oly elesett vagyok. Ajándékozz nekem még több kegyet! Nem tudom megállni a helyem”.
(részlet a "Sri Guru és Kegye" c. könyvből, írta Srila Bhakti Raksak Sridhar Dev-Goswami Maharaj)
